Madeline Martin – Az utolsó könyvesbolt Londonban
Az utolsó könyvesbolt Londonban, amelyet a második világháborút túlélt néhány könyvesbolt sorsa ihletett, örökérvényű történet a háborús veszteségről, a szerelemről és az irodalom erejéről.
1939. augusztus: Nagy-Britannia háborúra készül, miközben Hitler seregei végigsöpörnek Európán. (tovább…)
Malcolm Brabant – Tova Friedman – Auschwitz lánya
Antonio Iturbe – Az auschwitzi könyvtáros
Ellie Midwood – Az auschwitzi hegedűs
Malcolm Brabant – Tova Friedman – Auschwitz lánya
“Nem állítom, hogy az én élményeim voltak a legtragikusabbak a második világháború idején. De azok a jelenetek, amelyeknek szemtanúja voltam, az emberiség történetének leggyalázatosabb eseményei voltak… (tovább…)
Tompa Andrea – Sokszor nem halunk meg
1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy sem a szomszédoknak, sem a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét. (tovább…)
Carly Schabowski – A szivárvány
A poros deszkapadlón gondosan összehajtogatott papírlap hevert. Egy német nyelvű újságcikk, fakó fényképpel felfelé, amelyen két náci egyenruhás katona néz a fényképezőgépbe. Éppen vissza akartam tenni a dobozba a többi régi holmi közé, amikor a szöveg egy részlete megütötte a szemem. Elakadt a lélegzetem. Ismerem ezt a nevet. (tovább…)
2017, május 3 – 10:30 | Ritterné
Szvetlana Alekszijevics: Utolsó tanúk – Gyermekként a második világháborúban
1985-ben Szvetlana Alekszijevics, egy ismeretlen, fiatal belorusz újságírónő egyszerre két könyvet jelentetett meg a második világháborúról (Nők a tűzvonalban, Utolsó tanúk), s mindkettő érzések, élmények és szenvedések szinte teljesen ismeretlen világát tárta fel. A háborús irodalomban a nők és a gyerekek addig csak mellékszereplők lehettek a férfiak mellett. Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig “ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.
2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat “többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”.
Az életmű eddig öt könyvből áll: Az utópia hangjai című ciklus darabjaiból, amelyek a XX. századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását.
A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker “az emlékezet őrzőjének” nevezte a belorusz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy “talán jobb lenne elfelejteni őket”.
“Úgy képzeltük, a háború a legérdekesebb dolog az életben.”
“Emlékszem, hogy irigykedtem a bogarakra: azok olyan kicsik, hogy mindig elbújhatnak valahol, bemásznak a földbe…”
“Én meg sehogy se tudtam felfogni, hogy az apám nem kel fel többet, és hogy ott kell hagynom őt az úton, a porban.”
“Aki sír, ahhoz odamennek, és lelövik.”
2018, január 10 – 10:01 | Ritterné
1939-ben dr. Jan Żabińskit bízzák meg a Varsói Állatkert vezetésével. Ebben a munkában nagyszerű segítőtársa intuitív felesége, a grafikus Antonina.
Amikor Lengyelországot megszállják a németek, a házaspárnak kapcsolatba kell lépnie a Harmadik Birodalom újonnan kinevezett, fő zoológusával, Lutz Heckkel, hogy amennyire lehetséges mentsék az állatkert lakóit. Közben Jan és Antonina részt vesz a lengyel földalatti ellenállásban; szabad bejárásuk van a varsói gettóba, ahonnan embereket mentenek ki.
Miután állatkertjüket lebombázzák, a két állatkertésznek, Jannak és Antoninának úgy sikerült megmentenie több mint háromszáz embert a náciktól, hogy az üres állatketrecekben bújtatták el őket. Mivel ezeknek a ,,vendégeknek” állati, az állatoknak viszont emberi neveket adtak, nem csoda, hogy az állatkert fedőneve ,, Ház, az őrült csillagzat alatt” lett.
A természettudós író, Diane Ackerman élvezetes stílusban újrateremti ezt az elfeledett, igaz és szép történetet a varsóiak második világháborús ellenállásáról úgy, hogy igazából Antoninának, az állatkertész feleségének életét meséli el.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
